Egri Civil Kapu

Ami késik, nem múlik

Két kis történetemnek, melyeket most közreadok, csupán annyi közük van egymáshoz, hogy mindkettőnek magam voltam a dicstelen főszereplője. Anyaszomorító első történetem egy mustillatú, napfényes, szeptember végi délutánon játszódik az egri Rác-hóstyán. Elsős vagyok a Mária híddal szemközti, Cifra kapu téri „nyolcasban”. Vége van a kis elemistákat nem túlzottan terhelő három vagy négy tanórának, indulhatunk haza. A háromlábú, félelmetes nagyságú dromedár tábla előtt kell kivonulnunk. Közben látom ám, hogy a mindig extra méretű masnit viselő leány osztálytársam lopva belekotor az öblös krétatartóba, majd kezét kirántva gyorsan zsebébe rejti kincseit. Krétadarabkákat lopkodni az egyik főbűn volt az őzszelídségű, mindig mosolygós tanító nénink, Győri Aranka néni szemében.

Már kint voltunk a keskeny folyosón, amikor elém állt a lekonyuló masni, persze a hozzá tartozó lánnyal együtt, aki váratlan kérdést szegezett nekem: - Akarod látni a kék léggömbömet? Hogyne akartam volna, mindig is vágytam rá, igaz, erről addig fogalmam sem volt. Hogy ki volt ez a hosszú, hullámos hajat viselő, hajzuhataga tetején fehér vagy rózsaszínű, túlméretezett masnikat hordó Lorelej, hogy hívták? – mára már sajnos elfelejtettem. Különös ez persze (magam is meglepődöm), mert a harminchét fős első osztályunkba járó lánycsapatból szinte mindnek tudom a nevét ma is. (Nem segít a tanév végén készült csoportkép sem, mert hátuljáról hiányoznak a gyerekek nevei.) Így csábítóm neve örök titok marad számomra.

De mit se számít az anyakönyvi adat, ha jóféle, égszínkék lufit tud majd mutatni. A nagy hancúrozás reményében elindultunk hát hozzájuk. A szemem előtt lebegő cél mindent betöltően kék volt és gömbölyű. Az, hogy engem, az alig egy hónapja kisiskolást utcánk sarkán, tanítás után várni szokott az édesanyám, eszembe se jutott. Elhaladtunk a Práf-malom vízikereket hajtó, beleszédüléssel fenyegető, félelmetes zúgója mellett, majd bekanyarodtunk a macskaköves Malom utcába. Odapillantottunk az Eger patak mellett bűzlő, félig nyitott lóistállóra, s szégyenlősen nevetgélve kerülgettük a lócitromokat. A Rác kapu térnél jobbra vettük az irányt a Rákóczi út felé. Már nem sokat kellett kíváncsiságtól felajzva mennünk szalagos társam házáig. Szatmári kertészék hatalmas üvegházai mellett, az udvarban hátul volt a lakásuk, benne a bezengett kék léggömbbel.

Birtokba vettük a gyerekszobát, mert nekik az is volt. Dobáltuk, ütögettük a kis gömböt, gumiját csipkedtük, majd ráuntunk. És ekkor következett az igazi attrakció (számomra csoda). Mára névtelenné lett hősnőm odalépett kicsiny tanulópadjához, amit a játék hevében észre se vettem, s kérdőn rám nézett. Én csak futó pillantást vethettem meghívómra, mert a kis bútordarab látványa lenyűgözött, minden figyelmemet lekötötte. Soha addigi életemben nem láttam ilyesmit. Nálunk otthon a konyhában a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal egyik fele volt az én intellektuális birodalmam, tanulóasztalom, másik felén meg édesanyám mosogatott, tett-vett. A varázslat tovább fokozódott azzal, hogy alkalmi barátném hirtelen felrántotta a pad fedelét, s elém tárult egy kicsi, feketére festett, az igazihoz megszólalásig hasonló tábla; olyan parányi érdességgel a felületén, amire élvezet krétával írni.

Ja, a kréták! Föl sem tűnt nekem addig a kis masnis duzzadó köpenyzsebe, melyből sorra előkerültek a tiltott krétadarabok. Ó, ha ezt Aranka néni látta volna! Mivel nem láthatta, mi élvezettel „írtuk” az álló meg ferde vonalkákat, csészevonalakat, karikákat. Az idő pedig - ahogy mondani szokták - elszaladt. Sötétedni kezdett kint, amikor észbe kaptam, hogy nem otthon vagyok, még csak nem is az iskolában. Futni kezdtem hát haza, hátamon az egyre nehezebbnek tűnő, igazi bőr hátitáskámmal. Édesanyám nagyvirágos pongyolája állított meg az artézi kútnál az utcasarkon. Kisírt szemeire föl sem mertem nézni. Remegő hangját, csöndes szidását meg alig hallottam a nagy bűntudattól. Ő egy ujjal sem bántott, kétségbeesett szomorúsága számomra fájdalmasabb volt.



Második történetem körülbelül tizenöt évvel az előbbi után esett meg velem. Már ifjú felnőtt voltam, bár még a szüleimmel laktam a családi házban. Velük étkeztem, de már egyre jobban önállósodtam, próbáltam a magam útját járni. Nem kellett túlzott szülői elvárások sorompóit, gátjait kerülgetnem, az adott szó viszont szentség volt nálunk. Amit előre megbeszéltünk, például hazaérkezéseim időpontjait, azt illett betartanom. Ezt láttam, tapasztaltam a szüleimnél is. Apám a fizetésnap reggelén azt mondta édesanyámnak, hogy „Szívem, gyere fél ötre az OTP-hez!” (Akkoriban ugyanis ott dolgozott.) S anyám délután elindult külvárosi otthonunkból, s nem előbb, de nem is félórás késéssel, ott várta apámat a megbeszélt helyen és időben a hátsó bejáratnál. Minden más esetben, velem, velünk gyerekekkel is állták a szavukat. Na, ezt várták el tőlünk, tőlem is.

Én egy kellemes nyári nap délutánján - ahogy máskor is - lementem a strandra. Úszkáltam, napoztam, s az emberáradat állandó jövés-menését, „felvonulását” figyeltem kedvtelve. Volt ebben számítás is, hátha sikerül az ismerős arcokon túl valakivel (értsd! lányokkal) szóba elegyedni, megismerkedni. Ez persze nem volt könnyű, mert nem tartoztam a „ki, ha én nem” típusú „leszólító” srácok közé. Jobbára csak forgattam a testem a tűző napon a „gombás” medence kör alakú napozóplaccán, s vártam a sült galambra. Az kisvártatva meg is érkezett - nem is egy, mindjárt kettő! - egy magas testes csaj, meg a kisebb, idétlen barátnője képében. Azt tették, amit én szerettem volna velük: leszólítottak. Két óra körül járhatott az idő. A puhatolózó kérdések után elhagytuk a gombákat, s belevetettük magunkat a medence mélyebb vizébe. Ott aztán - miért, miért nem? - halacskázni kezdtünk. Ez meglehetősen interaktív játék tud lenni az ember huszonéves korában.

Jól telt az idő, a nap viszont elborult, viharfelhők gyülekeztek. Mi rá se hederítettünk egészen az első komoly villámlásig, melyet fülsiketítő csattanás, dörgés követett. Akkor aztán rohanva, kapkodva felöltöztünk, hogy ne a vízben érjen minket az égi áldás. A lányok egyike a strand melletti tízemeletesben lakott. Felajánlotta, menjünk fel hozzájuk, mielőtt lezúdul a vihar – meg amúgy sincs most náluk otthon senki. Előrejelzése félig pontosnak bizonyult, valóban üres volt a lakás, de a strandtól a lépcsőházig vezető rövid úton sikerült ronggyá áznunk. Ezen persze hatalmasakat nevettünk.

A vihar, ahogy jött, olyan gyorsan el is vonult, a nadrágom viszont nem volt képes gyors száradásra, így hát maradásra „rendezkedtem be”. Hamar előkerült az orsós magnó, pörögtek a táncdalfesztivál sikerszámai, formabontó táncikálás következett. (Semmi cselekvésbe ágyazott szabadosság. Rossz, aki rosszra gondol!) Kint pedig szépen besötétedett, leszállt az este, s én csak akkor, úgy tíz óra tájban kaptam észbe (mint egykor régen), hogy nem otthon vagyok, de nem is a strandon, ahogy anyámék tudták még délután. Fejvesztve rohantam el a kacarászó (talán csalódott) lányoktól még mindig vizes nadrágomban. Ropogtak a lábam alatt az Érsekkert gesztenyefáiról levert, letörött ágak. Veszettül csúsztak a sáros, iszapos patakparti sétányon a giliszták és vizes falevelek. Fehér nadrágom már alig emlékeztetett koradélutáni sportosságára, de főként színére. Egyéni világcsúcsot állítottam fel a futásban, hogy még tizenegy óra előtt hazaérhessek.

Ahhoz képest, hogy a strand este hétkor bezárt, s én azt ígértem, hogy a félnyolcas tévéhíradó kezdetére otthon leszek, nem volt a részemről teljesen logikus a nagy igyekezet és a tizenegy órai időponthoz való görcsös ragaszkodás. Az eszembe sem jutott, hogy mi minden fordulhatott meg szüleim fejében az évek óta nem tapasztalt, a városban hatalmas károkat okozó vihar, valamint az egyes kerületeket sújtó, hosszan tartó áramszünet alatt és után. Arra sem gondoltam, hogy addig szavatartó fiuk kimaradását követően már rémképeket láttak, súlyos balesetet vizionáltak. Apám már indulni akart a kórházba és a rendőrségre… Ezalatt én pánikoztam és szégyenkeztem.

Apám nyitott kaput vészjósló némasággal. (Volt ugyan kapukulcsom, de a zárban –nyilván nem feledékenységből! - belülről benne volt már egy kulcs. Képtelenség volt így észrevétlenül beosonni.) Anyámhoz rohantam szüleim hálószobájába.
Menteni akartam a menthetetlent, megmagyarázni, hogy a látszat ellenére nem vagyok hibás, a délutáni vihar az oka mindennek. Ezt persze én se hittem volna el magamnak. Édesanyám ágya fölé hajolva azután megtörtént velem, ami addig soha, kaptam tőle egy hatalmas pofont. Benne volt abban az elmúlt órák alatt átélt minden félelme, értem-remegése, féltése, szorongása. A pofon: életem első és utolsó tőle kapott pofonja, mint egy villámhárító (hogy stílusosan fejezzem ki magam) az összes feszültségét levezette. Gyenge magyarázkodásom után leforrázva kotródtam el. Az ajtóban még hallottam, amint csendesen szipogni kezdett.

Ősz fejjel, ha nem is feltétlenül bölcsebben, de a több tapasztalat birtokában mindenképpen őszintébben, kritikusabban látja régi önmagát az ember. Ma már tudom, hogy két kis történetemben nemcsak az a megegyező, hogy rólam szólnak, van még egy közös, lényegi bennük. Mindkettőben elmulasztottam valamit.

Ilosvai Ferenc

2007 januárja